Berlin - na, de hol vannak a germánok ?!

Mert ezt vártam, a német higgadtságot, nyugalmat, precizitást. Aztán a sokadik dudálásnál és szemétnél a járdán megálltam, körbenéztem és értetlenül bámultam ki a fejemből. Hol vannak a germánok?!?!  Aztán megpróbáltam pozitívan felfogni a dolgokat. 10 éves voltam, amikor Nagyapám elvitt egy NDK társasutazásra (Berlin nem volt benne), nagyon élveztem, egyedüli gyerekként mindenki kedves volt velem, kelet volt, de legalább német, jó messze és lehetet vele vagánykodni a suliban, mert a fekete szajréval (mint a Donald, vagy Fixifoxi rágó) ultra menő voltam. Emlékszem a kocka bérházakra, ahogy ültek az emberek az erkélyeken, a sok Trabantra, hasonlóan, mint itthon, csak mégis valahogy jobb körülmények között. Na pont ugyanezt láttam és éreztem az utcákon sétálva most is. Tudom, hogy a II. Világháborúban szinte az egész város elpusztult, újra kellett építeni az egészet, aztán úgy is maradt. A Potsdamer Platz-on álló néhány magas üvegépületen és a különböző színekben világító Sony Centerren kívül nem is nagyon láttam metropolis-hangulatú épületeket. Persze nem csak a felhőkarcoló adhatja meg a tudatot, de őszintén a kép egyáltalán nem azt mutatja, hogy a Világ egyik legerősebb gazdaságával rendelkező országának fővárosában vagyok. Persze az én hibám, hiszen prekoncepciókkal érkeztem, tényleg vártam a germán sterilitást, rendezettséget, tisztaságot.

A Schönefeld reptér (másik reptere a Tegel) termináljából kilépve egy zöld területtel szegélyezett, hosszantartó járdán (szerencsére építettek felé fedelet, máskülönben ronggyá áznánk, míg elérünk a végére, még futva is) érjük el az aluljárót, ahol városi vonat (S9) állomására (kb, mint egy falusi vasútállomás, hatalmas gyomok, rendezetlen környék) lépcsőzhetünk le, majd fel. Szerencsére ezeken a vonatokon (olyan, mint a HÉV) található futófény, figyelhetjük hol járunk. Az úton gyárak (sok elhagyatott), lakótelepek, üzemek, telepek. Berlin tömegközlekedése sűrű, jól átlátható. Jegyeket az aluljárókban automatákból, vagy több helyen eladótól is vehetünk. Az automata sokszor nem fogadta el a bankkártyámat, amivel máshol gond nélkül tudtam fizetni (egyirányú jegy zónáktól függően 2,60 EUR – 3,20 EUR, napijegy 6,70 EUR - 7,20 EUR). A metrószerelvények igen változatosak, vannak modernek, melyeken jól láthatóan követhetjük az állomásokat. A legtöbbször viszont olyanokkal utaztam, melyek régiek és egy mindösszesen kb 30 cm x 30 cm nagyságú, az ajtó fölé ragasztott matrica ábrázolta a teljes metróhálózatot, melyet még aláállva sem tudtam kivenni. Ezért mindenképpen kell egy térkép (a reptéren kifelé haladva a folyosón felszerelt állványokról ingyen el lehet venni), valamint folyamatos monitoring. Az állomások falain nagy betűkkel szerepel az állomásnév, van időnk észrevenni és időben leszállni, de azért kevésbé gyakorlottaknak kissé stresszes lehet, én magam is sokszor segítettem az „elveszettebbeknek”.

Nagy része lábon bejárható,hiszen több látnivaló is egymáshoz közel helyezkedik el. Potsdamer Platz-on leszállva induljunk el a Stresemann str-én, majd forduljunk balra a Niederkirchner str-ra, mely a Zimmer str-ban folytatódik. Ezen az útvonalon – többek között – állt a Berlini fal, melyet nagyon-nagyon hatásosan ábrázolnak végig az úton. Paravánokon fényképek mutatják hogyan nézett ki, hogyan épült, hogyan döntötték le. A Potsdamer Platz-on és környékén a forgalom miatt kb 3 méter magasan futó, pinkre festett (szerintem) távhő-vezeték jelzi a Fal korábbi helyét (jól kivehető, hogyan volt elfelezve a tér), később a járdán, az utakon kövekkel kirakott sáv mutatja az elhelyezkedését. Több helyen tábla jelzi, most lépsz át rajta, vagy legalább is a helyén…azon, amely annyi sok ember életét tette tönkre, családokat szakított szét, sokan maghaltak miközben próbáltak átmászni rajta. Engem talán ez érintett meg a legjobban, nehéz és egyben szörnyű elképzelni milyen lehetett az árnyékában élni. Útközben Trabant múzeum, bérelhető autókkal, majd a Checkpoint Charlie. Ez volt az amerikaiak által felügyelt átkelő pont kelet és nyugat között. Most leginkább egy béna cirkuszi bazár, egy fülkével és egyenruhába beöltözött statisztafiúkkal, akik turistalányok fejét próbálják elcsavarni. Ha az utca végén balra fordulunk a Springer str-ra, nemsokára becsatlakozunk egy nagyobb utcába, ez a Gertraudernstr, aminek folytatása a Mühlen-damm, ahol átsétálunk a Spree folyó fölött és már látjuk is a tévétornyot, hiszen tovább a Grunerstr-én megérkezünk az Alexander Platz-hoz. Ez a fiatalok által kedvelt tér éttermekkel, csehókkal. A TV-torony épületek között áll, egyik irányban nyitott, ahol egy kisebb park található. A több, mint 200 méter magas toronyból remek a körpanoráma, bár a belépőjegy kicsit drága (12,50 EUR). Ha a Karl-Liebknect str-én elindulunk vissza a folyó felé a Dóm és a múzeum-negyed mellett sétálunk el. Itt lehetőség van hajókázásra,de szerintem maximum unaloműzőnek, hiszen itt nincs nagyon funkciója a folyónak. Ezalatt azt értem, hogy általában a házak/épületek hátát látjuk, ráadásul viszonylag rövid szakaszon megyünk oda, majd vissza. Mondjuk az elég vicces volt, hogy néhány étterem/bár a folyópartjára, ami egyébként egy betonfal,  kitesz néhány strandszéket, amelyben lehet ücsörögni és úgy hívják strand.

A Dóm nagy, de belépőjegyet kell fizetni ahhoz,hogy megnézzük. Ha továbbsétálunk egy híres sétányon, a hársfákkal szegélyezett Unter den Linden-nen haladunk egészen a Brandenburgi kapuig, ami  csak az egyik oldaláról látványos, másik oldalon túlságosan beszorítják az épületek. Mellette áll a Reichstag, amelynek felgyújtása okán új üvegkupolát kapott, ami szerintem így a lényege lett, ide mindenképpen menjünk be/fel, mert nagyon klassz. Az épület lábánál halad a Spree, a parton keresztek, rajtuk nevekkel, akik menekülés közben életüket vesztették. Na és itt kezdődik az egyik legfurcsább dolog, amit tapasztaltam. Az egész városban, a legváratlanabb helyeken emlékművek, fényképes paravánok, oszlopok sorakoznak, melyeken bocsánatot kérnek, vezekelnek a történelemben elkövetett bűneikért. Külön minden etnikumtól, néptől, politikai üldözöttől, tudósoktól, értelmiségektől, akiket kivégeztek, vagy külföldre menekültek a nácik, vagy épp a kommunizmus elől. Ez ambivalens érzéseket keltett bennem, mert egyrészről ezek valóban szörnyű bűntettek, másrészről kicsit kényelmetlenül éreztem magam, folyamatosan ezeket a szomorú képeket, emlékeket látva. De szerencsére innen indul a Tiergarten, ami egy hatalmas nagy park és kiszellőztethetjük elménket/lelkünket, míg eljutunk Berlin világhírű állatkertjébe. Ez a séta eléggé feltölt energiával ahhoz, hogy beépüljünk a Kurfürsten str bámészkodói közé. Ez kb. az Andrássy, a körút, meg a Váci utca keveréke. Koszos is, sok a bolt/márka, rengeteg az ember, sok a kéregető, dudálnak, ha nem szedjük a lábunkat a zebrákon, baromi zajos. Nagyon jó elhelyezkedésileg, de gondoljuk meg, ha itt keresünk szállást. Én magam elkövettem ezt a hibát, az ötödik emeleten is konkrétan úgy hallottam a zajt, mintha lent feküdnék a járdán. Egészen szürreálisan hangos volt.

Az árak jóval magasabbak, mint nálunk, viszont a kínálat széles és a kávézók/büfék pultjai roskadoznak az ételektől, amelyek általában igen gusztusosak és finomak is. Kellemes élményként ért az egyik Bio büfébódénál, hogy a kávéért nem kellett fizetnem, mert nem kértem hozzá a cukron kívül mást. Picit zavarba is jöttem, hogy jól értem-e, nehogy utánam ordítsanak, ha fizetés nélkül távoznék. Az angolt mindenhol értik, egy helyen szólt rám az eladó, beszéljek németül, de aztán a makogásom miatt belátta, hamarabb túljut rajtam, ha hagyja, hogy elmondjam angolul. Nem a szándékom hiányzott, hanem a tudásom. Éttermeik változatosak, én magam nem rajongok a német konyháért, úgyhogy inkább más típusú helyeket választottam. A sör mindenhol ott van, de főleg a fiatalabb férfiak kezében, akár metrón utaznak, akár járdán haladnak, akár padon ülnek.

Imádom a kastélyokat, bárhol járok és van, akár kicsi, akár nagy tuti megnézem. Na itt van. Nem is egy. Ráadásul olyan jegyet adnak ki, amelyikkel 1 napon belül az összesbe be lehet lépni, bár eléggé elszórva találhatóak városszerte. Nem volt sok időm sajnos, ezért maradtam a Charlottenburg-nál, logisztikailag ez volt leginkább kivitelezhető. Direkt gyalog közelítettem meg, szeretek látni. Érdekes módon – pedig azt gondoltam ez valamiféle frekventált környék – csak bevándorlókat (törököket, arabokat) láttam, a boltok többsége is hozzájuk tartozott, már amelyik épp nem volt bezárva, bedeszkázva, sok kiadó lakás, üzlethelyiség, totális recessziós hangulat.  A kastély rendben van, szép, nagyobbacska, érdekes. Aztán kilépek a kertbe, balra nézek...három bazi nagy gyárkémény…eklektikus, gondoltam. De inkább előre tekintettem, mert tulajdonképpen a park is szép. Több kisebb pavilon akad útközben. Rám leginkább az a kripta volt hatással, melyben két király és feleségeik nyugszanak tökéletes csendben, márványból faragott szarkofágjaik élethűen ábrázolja őket halotti ágyukon. Mivel eléggé kieseik, kevés látogatót láttam lézengeni az épület körül, én magam is hosszú percekig voltam bent egyedül. És itt találkoztam azzal az emberrel, akié a Világ egyik legunalmasabb munkája, az biztos. Bejárati ajtó mellett , szűk kis helyen egy széken üldögélt magában merengve az érthetően fásult teremőr, se asztal, se semmi körülötte, kezében egy számlálóval. Gondoltam megkérdezem hányadik vagyok aznap, de nem akartam olajat önteni a tűzre. Beleképzeltem magam a helyébe, hogy napi 8 órát ülök egy kényelmetlen széken csöndben, 4 halottal egy kis teremben, néha belép valaki, aki kínosan ügyel, hogy ne üvöltsenek a cipőtalpai a márványpadlón minden lépésnél. Persze ezek után nem is tudtam eldönteni, hogy a kialakult apátiámban megőrülnék, vagy megörülnék-e egy iskoláscsoporttól/nak. A parkban továbbá van tó, sétányok, gyönyörű virágok és fák is persze, melyek nehezen, de visszahoztak az életben a teremőrös vízióim után. Két és fél napomba ennyi fért bele, igazából elégnek is éreztem. Végigjártam majdnem lábon, előjöttek a gyerekkori emlékeim, képek és emlékhelyek alapján újra tudatosult bennem, hogy az ember minden szörnyűségre képes, de azt is láttam, hogy a legkisebb helyen/bódéban is minden belépőt/ételt/italt, stb. rendesen kiszámláznak, hogy nincsenek kátyúk az utakon, a boltokban nem lökdösődnek, s hogy bár sok helyen koszosak az utcák, a takarítók folyton dolgoznak. Nem volt gond, csak biztos pont akkor, nem voltak otthon a germánok. Simkó Adrienn